Rájöttem. Pedig szeretek írni, szeretek beszélni, kommunikálni emberekkel. Amikor épp nem vagyok antiszoc. Az emberek pedig szeretik elmesélni a gondjukat bajukat. Ez néha kimerít. Kiégsz a sok negatív élménytől.

Szóval rájöttem, hogy a legnehezebb a rendszeresség. A kitartás. Nem is az, hogy mindennap firkants valamit, de hogy a kezdeti lelkesedés ne hagyjon alább. Lenne mit írni, ó, hát téma van dögivel. Idő is lenne, két kommenthad-olvasás helyett, ami persze felesleges tevékenység, de a kisördög a válladon ülve bököd a kis vasvillájával, naaa hadd nézzem már mi folyik már megint Almádiban, az indexen, az arcoskönyvben. Pedig egy jó szövegíró sokra is viheti. 

Mi lesz ez a blog már megint? Meg minek, ha úgyse...késztetés. Mondják ezt a könyvírás dolgot is, de egyelőre nem érzem magaménak. Majd lehet a buta kis írásaimból egyszer. Talán.

Én csak írni szeretnék. Néha megmondani a nagyvilágnak a magamét, néha tanítani, néha csak úgy kiadni. Semmi seo, meg kulcsszavak, meg a sok marketinges cucc. Ja, de így senki se olvassa. Nem gond, már jobban érzem magam, ha legalább kiírtam magamból. Majd legfeljebb visszaolvasom én, s ütögetem a vállam, vagy fogom majd a fejem. Akkor pedig egyenesen büszke lennék magamra, ha rendszeresen írnám kalandos életem egy-egy részletét, Te pedig lehet okulnál belőle, vagy csak szórakoztatna.

Úgyhogy mondjuk rá, hogy ez egy kalandregény lesz. Remélem nem egyalkalmas (egyperces) bejegyzés. 

A blog címe? Majd rájössz miért. Rengeteg kettősség van bennem, néha úgy érzem ez a jó, néha meg amaz. Ki kéne már tartani. Valami mellett. Aha.